A várva várt baba – és a nem várt földrengés

Amikor a harmadik gyerekem vártam, 35 éves voltam, tehát már erősen közelítettem a 4. X-hez. Nagyon nem izgattam magam, mert mi jöhet még két teljesen eltérő temperamentumú baba után (az első olyan volt, ahogy a nagykönyvben meg volt írva: evett, pisilt, kakilt, aludt, rendszeres időközönként – három óránként – ébredt, ami ugyan fárasztó volt, de megszokható, második viszont nem ismert se órát, se rendszert, képtelenség volt bármit előre tervezni mellette, akkor és annyit evett, aludt, üvöltött, amikor és amennyit neki tetszett, és eltelt kb. 7 év, mire megvolt az első átaludt éjszakám mellette). Szóval volt rutin, volt tapasztalat, no para. Lelkiekben még arra is fel voltam készülve, hogy a babó felborítja az addigi megszokott kis életem, mert ez eddig is így volt, ha gyerekem lett.

(Illusztráció: Nutdanai Apikhomboonwaroot / FreeDigitalPhotos.net)

Egy valamire nem voltam csak felkészülve: hogy ez az átállás most kisebbfajta földrengés jelleget ölt! 

A legkisebb gyerekem ugyanis nem egyszerűen felborította az életemet. Nem. Totál kibillentett az egyensúlyomból. Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy miért.

Az első két gyerekem ugyanis huszonévesen szültem. A gyerekgondozás harmincöt évesen viszont sokszor nehezemre esett. Ehhez képest az előző kettő laza csuklógyakorlatnak tűnt. Pedig akkor voltam tapasztalatlanabb – minden téren. Most már tudtam, hogy mihez kezdjek egy babával, vártam is, tudatosabban készültem rá (volt rá kilenc évem ), tudtam, hogy át kell szabni az életem, hogy jönnek az álmatlan éjszakák, tudatosan készültem rá, hogy elkerüljem a GYES-betegséget, és arra is, hogy vissza tudjak térni a munkába (szakmai honlapot indítottam, ahol tartottam a lépést a szakma fejlődésével, témavezetést csináltam szakdolgozatíróknak, stb.). Az időmet is sokkal jobban, hatékonyabban osztottam be, sokkal több mindennel tudtam foglalkozni. Anyagilag is felkészültebben ért minket a baba érkezése: mire ő megjött, és az én keresetem kiesett, megszabadultunk a hiteleinktől, férjem addig hajtott, amíg többé-kevésbé pótolni nem tudta egymaga is az én kieső bérem.

És mégis. Kész voltam. Kicsúszott a lábam alól a talaj.

Mi történt??? Megáll az ész, és helyben topizik…

Sok minden nem történt, csak annyi, hogy majdnem negyven lettem. Sok szokást és rutint vettem fel, és ezek szerint éltem jó kilenc évig. Az addig négytagú családunk is összeszokott, felvett egy bizonyos ritmust. Voltak jól begyakorolt és megszokott rituáléi az életünknek. A biztonságot adó mindennapi koreográfiánk szabott keretei között mozogtunk.

Rövidebben: kevésbé voltam rugalmas. A biztonságos rutinjaim merevebbé tették az életemet. Mit ne mondjak, rigolyáim lettek.

Julcsi viszont jött, és letarolt: eltűntek a megszokott, ujjgyakorlatszámba menő biztonsági kűrjeim. Kirántotta a lábam alóla szőnyeget. (Ez azért nem is rossz egy alig pár hetes babától, nem???)

Pedig én még készültem is. De mi van azokkal a nőkkel, akik az első babájukat várják negyven körül? Akiknek csak most jött össze valamilyen oknál fogva, vagy eddig a karrierjük építgetése miatt nem fért bele az életükbe a gyerek, pedig már nagyon vágytak rá? Nekik mennyire földrengés-élmény a baba érkezése?

Aztán csak úgy jöttek a további kérdések: nekem csak időbeosztásban volt ennyire megrázó a feeling, de mi van azokkal, akiknek pszichésen is az? Vagy anyagilag?

Szokás a nők társadalmi helyzetén a család-munka-háztartás Bermuda-háromszöge mentén borongani. Volt olyan anyatársam, aki ezt család-munka-háztartás-kutya mátrixban értelmezte. Én meg ugyanezt a 4X-es kismamák számára áramvonalasítottam. A XXI. századra igazítottam.

Ebből lett a pénz-idő-gyerek szentháromság. Én ebben hiszek – tapasztalatból. És erről fogsz majd tőlem hallani, olvasni, tanulni. Úgyhogy kapaszkodj rendesen, mert az áramvonalasítás digitális sebességgel történik! Öveket becsatolni, helyből felszállunk, indulunk!