Nemrég a 2,5 éves lányom látott egy kicsit gnóm mesét valamelyik gyerekadón… Idáig igyekeztem kerülni, hogy ilyen “agresszívabb” típusú mesékkel kerüljön szembe, de ezt most nem lehetett kivédeni. A mesében egy hatalmas húsevő virág egyben lenyelt egy elefántot, és ha nincs egy harmadik fél, aki kiszabadítja az ormányost a csapdából, bizony lehet hogy ottmaradt volna örökre. A gyerek azóta naponta megkérdezi tőlem, hogy hol vannak a húsevő virágok. Ebből tudom, hogy megijedt, fél, és hogy elkezdődött a gyerekkori félelmek korszaka.
És elkezdődött annak a korszaka is, hogy megtanítsam neki, hogyan kezelje ezeket az ijesztő dolgokat, hogy megelőzzük a felnőttkori lelki problémák kialakulását nála.
A mi szüleink mit szoktak mondani, ha valami, a fentiekhez hasonló ijesztő dologtól féltünk egész kicsi korunkban? Például azt, hogy: “nem kell félni tőle, nem bánt“. És hogy “nincs is ott semmi, az csak a mesében van.” Igen ám, de ezzel véleményem szerint csak megkérdőjelezzük és letagadjuk a gyerek érzéseit, és elbizonytalanítjuk őt saját magában, ami egyenes út a későbbi lelki problémákhoz.
Ezt tanúsítja egy történet, amelyet régebben hallottam. Egy pókfóbiás felnőtt férfi fóbiájának az okát kutatták, és kiderült, hogy gyerekkorában kellemetlen élményt élt át pókokkal kapcsolatosan. Mégpedig úgy, hogy a nagyszüleinél az udvari toalett plafonja tele volt pókokkal, ő már akkor is félt tőlük, nem mert bemenni. Ezt a félelmét elmondta a nagyapjának, aki legyintett, hogy „Ugyan már, nem kell félni tőlük, nyugodtan menj be és intézd el a dolgodat.” De a nagyszülő megnyugtató szándékú megnyilvánulásától nem múlt el a félelme. Kisfiúként csak azt érzékelte, hogy nem veszik komolyan a félelmét, nem kérdezik meg, hogy mire lenne szüksége a félelme csökkentéséhez, és minden marad úgy, ahogy volt. Nem távolítják el a pókokat az udvari WC plafonjától, nem mutatják be neki a pókokat szemtől szemben, nem tanítják meg őt arra, hogyan kell a pókokat neadjisten átsegíteni a másvilágra. Mert ez lett volna az a viselkedés, ami igazán csökkentette volna a gyerek félelmét!
Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg a nagypapa is félt a pókoktól, ezért nem ment be a kisfiúval a toalettbe, ezért magyarázkodott… És a fiú a félelmet tanult reakcióként vette át a nagyszülőktől. Tetézve azzal az érzéssel, hogy „félek, kicsi és tehetetlen vagyok a félelmem tárgyával szemben (hiszen nem érem el a plafonon a pókokat, és azok bármikor a nyakamba potyoghatnak), és egyedül is vagyok, senki sem segít nekem legyőzni a félelmemet. Sem a pókokat.”
Úgyhogy én sürgősen felülvizsgáltam a húsevő virágokhoz való viszonyomat, és amikor a lányom újra felhozza a témát, azt mondom neki, hogy “Ne félj, behúzunk neki egyet! Elzavarjuk!” Azaz éreztetem vele az erejét, hogy hogyan bánjon el a félelmével. A félelemkezelés azonnali, személyre szabott lehetőségeiről bővebben szó van a “Hogyan dobj vissza kenyérrel?” című könyvemben is.
Szalkai Titi
www.lelekapolas.hu
Majdnem negyven éves voltam, amikor megszületett negyedik fiam, amolyan ráadásként, hiszen a legnagyobb ekkor tíz, az ikrek kilenc évesek voltak. Így aztán személyesen tapasztalhattam, hogy mennyire más gyermeket várni huszon-harminc-évesen és negyven körül.
Ez az oldal azért indult, hogy a hozzám hasonló, bátor, harmincöt év feletti kismamáknak, anyukáknak szolgáljon kikötőként. Segítségül a maguk területén elismert szakértőket hívtam, hogy tájékoztassunk, biztassunk és szórakoztassunk, kedves Sorstársam! :-)
Kedves Titi!
A könyved szuper, nagyon örülök, hogy elolvashattam és barátnőimnek is nagyon tetszett.
Minél többet olvasok a nevelési stílusodról, annál boldogabb vagyok, mert az élő bizonyíték arra, hogy nagy változások vannak a nevelésben és, hogy a jövő gyerekei sokkal jobb uticsomagot kapnak, mint mi kaptunk.
Szívem mélyén m indig tudtam, hogy van remény, de nagyon jó ezt látni, tapasztalni.
Köszönöm, hogy vagy!
Ölellek
Teri
ui. Kérlek, tanítsd ezt mindenhol!!!